/Vágyakozás az utazás iránt. Vágyakozás a fotózás iránt. Vágyakozás az utazás közbeni fotózás iránt./
Délután 14:00 óra. A dubaji Lulu Village bevásárlóközpont parkolójában állunk. Várjuk a sofőrt, hogy megtaláljuk egymást és a kisbusszal elindulhassunk az újabb kalandra: a sivatagba. Elinduláskor a sofőr bekapcsolja a rádiót, amiben arab zene szól. Hátul a buszban egy indai apuka dúdolja. Lassan haladunk a dugóban és miközben a dalolászását hallgatom, lecsukódik a szemem és elszundítok. Amikor újra kinyitom, már a sivatag tárul a szemem elé. Sehol semmi. Csak középen az út és körülötte a homok. Már több, mint másfél órája utazunk. Megállunk. Reménykedek, hogy végre megérkeztünk. Csak egy gyors kitérő volt, hogy a helyiektől vásároljunk. Én már nagyon mennék tovább. Végre továbbindulunk. És csak megyünk és megyünk. Egyszer csak jobbra meglátok egy tevét és a kis borját. A sivatagban. A szabadban. Közben fürdök az ablakon át beszűrődő napfény sugaraiban. Megérkezünk. Most jön az izgi része. Jeep-be átszállunk, kezdődik a "sivatagi rally", hogy beljebb jussunk. Kapaszkodunk. Sikítunk. A legnagyobb dűnékre felhajtunk. Itt vagyunk. A sivatagban. A homok selymes. A repülők csillagokként ragyognak az égen. A nap kereken, tűzpirosan világít. Hamarosan lemegy. Itt vagyok a sivatagban. Kezemben a fényképezőm. Most vagy soha. Jön a gondolat és még az utolsó lemenő sugarak előtt odasietek egy fotózkodó párhoz. Bemutatkozom. Elmondom, ki vagyok és mivel foglalkozom. Kedvesen fordulnak felém. Nagyon örülnek nekem. 10 percünk van. Készítünk egy random sorozatot. Novemberben, 28 fokban, a sivatag közepén, a naplementében.
Este 18:00 óra. Itt állok a sivatagban. A nap lement. Sötétbe borult az ég. A fényképezőm gazdagabban tér haza egy sorozattal. Én pedig gazdagabban térek haza egy ilyen csodanappal.